V. Molnár László
A „törökök réme”
Thury György halálának 450. évfordulója
I. A „versengős vitéz”
A kortársak által a „magyar Cid”-nek, a „törökök rémének”, a „nagy törökverőnek” nevezett Thury György Hont megyéből származott, életének korai szakaszáról meglehetősen hiányos adatokkal rendelkezünk. Az okleveles források nem említik születésének pontos dátumát, de feltételezhetően 1519-ben látta meg a napvilágot, mivel – Istvánffy Miklós krónikája szerint – 1571-ben bekövetkezett halálakor ötvenkét éves volt. Elődeiről tudjuk, hogy már a 14—15. században jeles vitézek voltak: nagyapja, Thury Miklós, Mátyás király (1458—1490) seregében szolgált, és apja, Gábor is kimagasló hadiérdemeket szerzett.
Thury György mellszobra (Vörös János alkotása. Nagykanizsa, Kisfaludy u. 2.)
Thury György a család három fiúgyermeke (testvérei: Farkas és Benedek) közül a legidősebb volt, és a kortárs történetírók szerint sohasem járt iskolába, így valószínűleg írni sem tanult meg. Az ő „iskolája” a végvári élet lett, ahol a hadi ismereteket és a végvári életet igyekezett elsajátítani.
Tehetsége, rendkívüli ereje, megnyerő külseje, nyájas modora, vidám kedélye és – a kortársak által is nagyra becsült – jószívűsége révén fényes karriert futott be. Jellemvonásairól kedvenc íródeákja, Alistály Márton így írt:
„Kevélység őbenne semmi sem vala,
Isteni szolgálatra gondja vala,
Gondviselő és józan ember vala,
Minden dolgába álhatatos vala.”
Az egykorú történetírók valamennyien nagyra értékelték tiszta erkölcsét, hazaszeretetét és páratlan emberségét.
Forgách Ferenc (1535—1577), aki csak ritkán dicsérte kortársait, Thury Györgyről a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott. Szerinte nemcsak katonai erényei, de nagyszerű emberi tulajdonságai is méltán a korszak egyik legkiválóbb személyiségévé tették őt. Ma már tudjuk, hogy a vitézi élet egyúttal keménnyé és durvává is nevelte ezt az alapjaiban emberséges katonát.
A budai vár török kézre kerülését (1541) követő években Thury előbb sági, drégelyi, majd újvári huszár „főlegényként” Várdai Pál püspök szolgálatába állt. Hírnevét ezekben az években gyakori párbajaival vívta ki, amelyek során a legkiválóbb török tiszteket győzte le. A félelmetes hírű bajvívóról már ekkor legendák keringtek, és nagy megtiszteltetésnek számított, ha valamelyik igazhitű muzulmán kihívását elfogadta. Mivel ebben az időben a török és magyar végváriak párbajait még nem tiltották – Thury egyébként is Várdai Pál püspök és nem a király, I. Ferdinánd szolgálatában állt -, a legyőzhetetlen bajvívóként emlegetett „versengős vitéz” minden alkalmat kihasznált, hogy bizonyítsa katonai tehetségét, rátermettségét. Vitézi szellemét jól tükrözi az a korabeli ének, amelyet egyes feltételezések szerint Alistály Márton írt:
„Zöldítsétek egek hamar az erdőket,
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!
Ellenségeinkkel egyszer hogy kikeljünk,
Török pogányokkal vígan megütközzünk.
Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük,
Délceg Mehemetet lováról ökleljük.
Hiszem, az magyarok mikoron kiütnek:
Pogány ellenségnek bátran szemben mennek,
Kik hamar előttük futnak vagy elesnek –
Magyar fegyverétől terítve feküsznek.
Adjad nagy Úristen vitézi tettekkel,
Végházunk kérkedjen sok pogány fejekkel.
Az végbelieknek tartsd meg erejeket,
Hogy pogány vérében mártsák fegyverüket,
Az ezerötszázban és az negyvennyolcban,
Éneklé Thury György vérszomjúzásában.
Az 1540-es évek közepétől már jól nyomon követhetők Thury katonai akciói. Ismeretes, hogy 1544-ben huszárcsapatával a törököktől körülvett és ostromolt lévai vár felmentésére sietett, amelyet ekkor Balassa Menyhért védett. Ezt követően részt vett a híres szalkai viadalban, amelyben a győzelem ugyan Nyári Ferenc nevéhez fűződik, de Thurynak is oroszlánrésze volt a diadalban. Tudjuk róla, hogy 1552. augusztus 11-én, Jakusits Ferenccel együtt ő is részt vett Teuffel Erasmus – a magyarok Ördög Rézmánnak nevezték – vezetésével a törökök győzelmével végződött palásti csatában, ahol jelentős érdeme volt az olasz zsoldosok megmentésében.
Várdai Pál (1483-1549) püspök
Várdai püspök halála után Thury királyi szolgálatba lépett, és a lévai várban Thelekessy Imre parancsnoksága alatt harcolt. 1553 tavaszától – kiváló szolgálatai fejében – őt nevezték ki a várőrség élére, majd hamarosan Bars megye főispáni tisztét is megkapta.
Mivel közel másfél évig a magyar kamara egyetlen forint zsoldot sem fizetett a lévai vár őrségének, -- bár ezt a kapitány többször is sürgette – ezért Thury lemondott parancsnoki tisztéről. Ezt követően Podmaniczky Rafael és felesége Lomniczay Johanna meghívására Palotára költözött, hogy átvegye az ottani vártartomány gazdasági ügyeinek irányítását.
II. A palotai vár élén
Napra pontosan nem ismert, mikor került Thury György palotára, de az okleveles források alapján feltételezhető, hogy még 1554. október 17-e előtt. A vár zilált anyagi helyzete és Hamza fehérvári bég egyre ismétlő támadásai kényszerítették a Podmaniczkyakat, hogy egy ízig-vérig katonaembert állítsanak a helyőrség élére. Ezért esett a választásuk a híres törökverő vitézre, Thury Györgyre, aki 1554 őszén Palotán el is foglalta hivatalát. Innen jelentette október 18-án: „nem éjszakai félhomályban a török elfoglalta a várhoz tartozó megerősített palánkot és mind lovaink, mind hadiszereink és egyéb dolgaink a kezére jutottak, olyannyira, hogy egyeseknek közülünk egyáltalán nem maradt lova”. Ezzel az akcióval a fehérvári törökök a palotaiakra érzékeny csapást mértek, mivel az adott viszonyok között a lovak hiánya egy időre a vár egész őrségének portyázásait megbénította.
Thury György portréja előtérben a palotai vár ábrázolása (Thury György Múzeum, Nagykanizsa)
Az 1550-es évek közepétől a palotaiakra is egyre nehezebb feladat hárult a törökellenes küzdelemben. A mindennapos harcok mellett az őrségnek egyre fontosabb szerepe lett az ellenség hadmozdulatainak, valamint készülődéseinek állandó szemmel tartása. A nehéz megpróbáltatások ellenére a várőrség zsoldhátraléka egyre nőtt, és nem volt túlzás, amit ezzel kapcsolatban Thury György jelentett Podmaniczky Rafaelnek: „… ha ugyanis sem Nagyságod nem jön segítségünkre, sem fizetségünket meg nem adják, nem csak Nagyságod szolgálatára leszünk képtelenek, de még nagyobb szegénységre és koldusbotra jutunk.” 1559. június 29-én a király, I. Ferdinánd meghallgatva a palotai vitézek panaszait, végre intézkedett, hogy a pozsonyi kamara haladéktalanul fizessen ki számukra 200 forintot, mivel a várőrség helyzete valóban rendkívül súlyos.
Podmaniczky Rafael 1559. február 9-ei halálát követően a magyar kancellária és a kamara eljárást indítottak, hogy Palota „erősségét” – a hozzá tartozó vártartománnyal együtt – kincstári tulajdonba vegyék, és ennek végrehajtására Gregoróczy Vincét, valamint Gall Ádámot bízták meg. Thury azonban – Podmaniczky Rafaelnek tett esküjére hivatkozva – a várat nem volt hajlandó átadni, és arra kérte a királyt, várja meg, amíg az özvegy őt kötelezettsége alól felmenti, s akkor a Palotát az uralkodó kezére juttatja. A vár átvételének előkészítésére a magyar kancellária által kiküldött Gregoróczy Vince hamarosan összeállította Palota teljes leltárát, amely szerint a bástyákat és a falakat akkor mindössze kilenc ágyú és 147 kézi lőfegyver védte.
Palota tulajdonosának megváltozásával együtt az őrség egy része el akarta hagyni a várat, ezért Thury György – akit az uralkodó továbbra is meghagyott kapitányi tisztében – 1559. április 22-ei levelében az 5000 forint zsoldhátralék megfizetését kérte a királytól, mindezt azzal indokolva, hogy „… a várban levő gyalogosok nagy része kilép a szolgálatból, tehát helyükbe másokat kell felfogadnom. Alázatosan könyörgök Felségednek, hogy az előírt összegnek legalább egy részét most megadni parancsolná, a többit pedig később Nyitra vármegye adójából… A vár nagy kiterjedésű, és így nagyobb őrség kell ide. Én a magam hasznát nem keresem, hiszen, ha lehetne kész volnék Felségednek 100 forintért is szolgálni. De mivel Palota vára a török torkában vagyon, elegendő katonaság nélkül képtelen vagyok annak megtartására.”
A fizetetlenség miatt az udvar úgy igyekezett a helyzeten segíteni, hogy a várhoz tartozó falvakat az egyes jelesebb vitézeknek adományozta. Így kapta meg például Thury György Berhidát és Kajárt [ma: Balatonfőkajár], íródeákja, Alistály Márton pedig két hódoltsági falut, Papkeszit és Vinyolát. A fokozódó török veszélyre való tekintettel 1561-ben a bécsi Udvari Haditanács kénytelen volt kifizetni az évi 5000 forint zsoldjáradékot a várőrségnek, 1562-ben pedig 4000 forintnyi posztót és 1000 forint készpénzt küldött számukra. Ezenkívül a sikeres portyázások és a kótyavetyék is rövid időre mérsékelni tudták a várbeli katonák nyomorát.
Az 1560-as évek elején a szomszédos török helyőrségek parancsnokai mindent megtettek, hogy akár csellel, vagy katonai erővel elfoglalják Palotát, közülük is kitűnt Hamza fehérvári bég, akinek oroszlánrésze volt az 1561-es és az 1562-es támadásokban.
A haditanács azonban mindezek ellenére mégsem vette komolyan Thury György állandó kérelmeit, amelyekben a zsoldhátralék további megfizetését sürgette az uralkodótól. Ezzel magyarázható, hogy a palotai kapitány egyre gyakrabban kényszerült a törökök elleni zsákmányszerző vállalkozásokra, és a környékbeli települések megadóztatására. A vártartomány falvaival is sok gondja akadt, mivel azok közül néhányat Magyar Bálint fonyódi és szigligeti kapitány birtokolt jogtalanul. Thury ezzel kapcsolatban a következőket írta a nádornak: „Az minemű okot Bálint uram mond, hogy szegény meghalt Podmaniczky uram, valami kárért engedte volna neki az két falut…, de abban semmi sincs! Mert én értettem [tudtam] volna, ha az én szegény meghalt uramnak valami végzése lett volna véle! De semmi nem volt…”
Thury nagy figyelmet fordított arra, hogy a környező török helyőrséget, elsősorban a fehérváriak minden katonai vállalkozását – kémei, hírszerzői útján – szemmel tartsa. Az 1561-es esztendőben erről üzent a nádornak: „Én éjjel-nappal azon volnék, hogy nagyságod hírrel tarthatnám. De valamely emberemet küldöm, mind megfogják. Mostan is egynéhány emberem vagyon Fehérvárott fogva.”
A palotai parancsnok rendszeresen tájékoztatta a török csapatok mozgolódásairól és akcióiról Batthyány Ferencet (Vas vármegye főispánját), Jakusits Ferencet (győri főkapitányt) és Enyingi Török Ferencet, a dunántúli főkapitányt is. Ez utóbbinak jelentette 1562. március 30-án: „Beszélik, Fehérvárott és Veszprémben 400 lovag-embernél több most nincs. Igen félnek, barmukat sem merik kibocsátani a belső városból. Az szegény népet minden éjjel kiverik!... az basának háromezer népénél több nincsen. Az, mit Nagyságod elkezdett, az Úristen tegye jószerencséssé Nagyságod útját. Most az hon [otthon] való törökök miatt nagyságod bízván cselekedhetik.”
Az 1563-as év fontos eseményeket hozott Thury életében. Ismeretes, hogy Miksa királlyá koronázásakor Pozsonyban, szeptember 8-án, az uralkodó tiszteletére lovagi tornajátékot rendeztek. Ezen Thury minden ellenfelét legyőzte, és amikor végül Gyulaffy Lászlóval – korának másik híres párbajhősével – kívánt megmérkőzni, Miksa megtiltotta a viadalt, nehogy a két vitéz egymásban kárt tegyen. A koronázáson jelen levő külföldi fejedelmek és főurak elragadtatással szemlélték Thury rendkívüli ügyességét, hatalmas erejét és katonai virtusát. A koronázási tornajátékot követően a király aranysarkantyús vitézzé avatta a legyőzhetetlen bajnokot, és neki adományozta a zirci apátság falvait.
II. Miksa (1564-1576) király
Ugyanezen év őszén került sor Thury második házasságára (első feleségének nevét nem ismerjük), amikor Hathalmy Zsófiát vette nőül. Az esküvőre Miksa király és Károly főherceg egy-egy aranyozott serleget küldött ajándékba, és a menyegzőn mindketten képviseltették magukat. E házasságból több gyermek született, de a fiúk közül csak Pál érte meg az ifjúkort, a lányok közül pedig Anna, Zsófia és Katalin a felnőttkort.
Mivel a katonák 1564-ben sem kapták meg zsoldjukat, és a nyomor már elviselhetetlenné vált, Thury márciusban elküldte lemondását a királynak, aki azonban nem fogadta el azt. Hosszas alkudozás után sikerült rávenni a kapitányt a maradásra azzal a feltétellel, hogy az év végéig a várőrség a teljes zsoldját megkapja. Ez azonban üres ígéretnek bizonyult, a pénz nem érkezett meg. 1565. március 25-én Thury ismét levelet irat a magyar kamarának, amelyben az elviselhetetlen helyzetről számol be: „Kérem kegyelmeteket, mint bízott uraimat, az kevés fizetéssel az én embereimet ne késleltessék… Az fizetetlen néppel immár meg is háborodtam [vitába kerültem]. Az mostani időben az kevés fizetetlen nép ellenem fölzendült! Majd mind elmennek, én magam a várnak megtartására elég nem vagyok.”
Bár a palotai őrség létszáma – a pénztelenség miatt—nagyon megfogyatkozott, Thury 1565-ben mégis kísérletet tett az 1543 szeptemberében török kézre jutott Fehérvár visszafoglalására. Erről részletesen tájékoztatta Niclas Salm grófot, a győri főkapitányt, aki támogatta a palotai parancsnok tervét, s ezt Bécsbe is megírta az uralkodónak:„Thury György és Török Ferenc főkapitány Fehérvár alá vonulnak majd. Thury György nálam lévén, a fehérváriak az ő helyettesének, Thury Farkasnak küldtek jelentést. E szerint most Fehérvárról 200 bezlia [török könnyűlovas] és 200 gyalogos Szatmár felé indult. A budai pasa a szpáhikat is mind máshová rendelte. Ha tehát újabb török csapatok nem jönnek Fehérvárra, veszedelem nélkül végrehajthatjuk a tervet. Főleg, ha a fehérvári polgárság is szavának áll. A kínálkozó szerencsét nem szabad elhalasztanunk!”
I. (Nagy) Szulejmán (Tiziano festménye)
Thury és Salm elgondolása szerint Győrből, Pápáról Palotáról és Szentmártonból (Pannonhalma) 690 huszárt, 230 nehézlovast, 600 hajdút, 100 naszádost, 400 német gyalogost (összesen 2020 katonát) küldenek Fehérvár ostromára. Már minden előkészület gondosan megtörtént, amikor Salm megkapta a király levelét, amelyben teljes biztosítékot követel Fehérvár elfoglalásáról. „Hogyan biztosíthatom én felségedet – írta válaszában a győri főkapitány –, hogy a várost föltétlenül elfoglalom? Ez nem éntőlem, hanem Istentől függ. Én csak azokat jelentettem Felségednek, amiket a fehérvári bíró (Fehér Lőrinc) írt volt Thury Györgynek. Ha Felséged nem bízik bennem, magával, Thury Györggyel értekezzék. Én Felséges írása után most már nem merek Fehérvár ellen indulni, hacsak Felséged nem parancsolja.”
Az uralkodó levele – érthető módon – lehangolta Thuryt, és ezzel magyarázható, hogy 1565. december 3-án újból beadta lemondását. A király egy időre még maradásra bírta, de a palotai kapitány szilárdan elhatározta, hogy az első lehetséges alkalommal megválik tisztétől. Ezt azonban az 1566-os esztendő nagy török hadjárata és várfoglalásai egy időre elhalasztották, annál inkább, mivel Arszlán budai pasa június 5-én 7—8000 fős seregével magát Palotát is ostrom alá vette. A törökök arra számítottak, hogy a vár falai sokáig nem állhatnak ellen az erős ágyúzásnak, ezért a mintegy 500 főnyi védőt gyorsan megadásra kényszeríthetik. A heves ágyúzás ellenére azonban a várőrség Thury parancsnoksága alatt mindaddig hősiesen kitartott, amíg a 14000 főnyi felmentő sereg június 16-án, Salm gróf vezetésével meg nem érkezett.
A történtekről Zrínyi Miklós „Szigeti veszedelem” című eposzának második énekében így írt:
„Megszállá Palotát vezér ennyi néppel,
Sok ágyúval, elég tüzes mesterséggel,
időt nem múlatván, sok ágyúlövéssel,
Moré bástyát törni kezdé keménységgel.
Azért nagy ágyúkkal gyorsan elrontatá,
Az Móré bástyáját, s földhöz hasonlítaná,
Lovára felugrék, trombitát fújatá,
Ostromnak az tábort bástyának indítá.
--
Száguld az bástyához, az kapitány szidja,
Esti denevérnek és lopónak híja,
De neki megfelelt Thury György ágyúja,
Mert jó lovát alatta ketté szakasztá.
Ha gyorsan janicsárok el nem kapták volna,
Az másik ágyú magát lütte volna,
Gyalázattal azért onnan elszalada,
Részegségnek mindenkor az a jutalma.
--
De az Lufti aga igen megijeszté,
Mert keresztény hadat, hogy siet, hirdeté,
Arszlán sátorokat gyorsan fölszedeté,
Félve és rettegve onnan elsiete.
Ez lén vége Palota megszállásának,
Ez lén vége Arszlán vezér haragjának,
Jó híre marad Thury kapitánnak;
Ezután békessége lész Palotának.”
A török ostrom sikeres visszaverése után Thury most már végérvényesen lemondott palotai parancsnoki beosztásáról. Ezt követően a győri táborba vonult, ahol ekkor már mintegy 50 ezres sereg gyűlt össze a Miksa király zászlaja alatt. Mindez akkor történt, amikor Szulejmán szultán 60 ezer főnyi hadával ostrom alá vette a Zrínyi Miklós és 2000 katonája által hősiesen védett Szigetvárt. A királyi csapatok győri veszteglése egyik előidézője lett annak, hogy az iszlám hódítók a szigetvári védők ellenállását megtörték, és a vár szeptember 8-án a török félhold uralma alá került.
Zrínyi Miklós hősi halála , 1566. szeptember 8-án
Miksa szigorúan megtiltotta csapatainak a törökkel való összecsapásokat és zsákmányszerző portyákat. Ezekre csak akkor került sor, amikor 1566. szeptember 5-én kora reggel, Mahmud fehérvári bég 800 lovasával lest vetett a győri táborba takarmányt szállító katonáknak. Ennek megtorlásául Thury huszárjaival üldözőbe vette a fehérvári bég lovasait, akiket a Bakony szélénél ért utol és kényszerített csatára. A véres küzdelemben mindkét fél nagy veszteséget szenvedett, de végül is Thury katonái diadalmaskodtak. A magyarok nyolc török zászlóval, negyven rabbal és sok levágott fejjel tértek vissza a táborba. A bevonulást maga Miksa király is megszemlélte, újból lovaggá ütötte, és egy ezer forint értékű aranyláncot akasztott a nyakába. Szulejmán szultán a kudarcért felelős Arszlán fehérvári pasát lefejeztette.
Az 1566-os esztendő végén történt, hogy az új budai pasa, Musztafa, levélben súlyosan megsértette az akkori idők három legkiválóbb magyar végvári tisztét: Enyingi Török Ferenc dunántúli főkapitányt, Gyulaffy László csobánci kapitányt és Thury Györgyöt. Ezt követően a becsületükben megsértett híres párbajhősök halálos viadalra hívták ki a szultán budai helytartóját. A kihívó levél kezdő sorait Török Ferenc írta: „Azt te leveledet megértettük, miből kitetszik minden embertelenséged; mert ha te főember volnál és jámbor, ki tisztességedet szereted, efféle hazug, álnok latorsággal nem kereskednél. Mert azt te magad jól tudod, hogy amiről te minekünk írsz, abba hazudsz… Jól esméred magadat, hogy karddal, az mivel jámbor vitéz emberek szoktak ellenséggel ártani, nem vagy elég reá, tehát árulóul, latorul, ebül hazudsz.” Ezután Gyulaffy László így folytatta a levelet: „Ha véletlen szerencse Török Ferenc uram kardjától megtartaná hitvány életedet, én akarom rajtad keresnem a tisztességemet, de nem hazug nyelvvel, mint te, hanem éles szablyával.” Végezetül Thury György a következőket tudatta Musztafa pasával: „Tovább én, Thury György, mikor te mindezektől megmaradtál is, az én tisztességemet meg akarom oltalmazni úgy, mint vitéz ember szokta tisztességét oltalmazni, s nem álnokul, hamis, hazug nyelvvel, min te! Erre harmadnapig választ tégy, ha elkezded, mert aztán mind az bégeknél, basáknál, még az te császárodnál is oly leveleket látsz, hogy vagy apád alá kell búvnod, vagy elő kell hoznod az te hazug szájadat!” A magyar főtisztek párbajra hívó levelére azonban nem érkezett válasz, mivel Musztafa bizonyára nem merte, vagy nem akarta elfogadni a kihívást, hiszen ez számára egyenlő lett volna a halállal.
III. A kanizsai várparancsnok
A palotai győzelmet követően immár végérvényesen lemondott ottani tisztségéről, s helyét unokaöccse, Thury Márton vette át. Ezután egy ideig nem találkoztunk nevével a történeti forrásokban, de a következő év végétől már, mint kanizsai kapitány szerepel.
Kanizsa várának látképe
Thury György kinevezése azonban minden bizonnyal nem ment könnyen, hiszen 1567 szeptemberében az uralkodó már felajánlotta neki a kanizsai kapitányságot, és azt hosszas tárgyalások követték. Mivel az idevonatkozó iratanyag jelentős része elveszett, csak arra lehet következtetni, hogy Thury feltételekhez kötötte a kapitányság elfogadását. Az alkudozások során a király neki adományozta a hódoltságban fekvő Tolna mezővárost, valamint a kihalt Kolos család birtokait. Feltételezhetjük, hogy a birtokadományozások azt a célt szolgálták, hogy Thury fogadja el a nem csekély felelőséggel és veszéllyel járó kanizsai kapitányságot. Erre azonban még jó ideig nem volt hajlandó, és csak abba egyezett bele, hogy – mint a dunántúli főkapitány, Török Ferenc helyettese – Kanizsára költözzön. Thury György kanizsai kapitánysága az I. Miksa császár és II. Szelim szultán közötti fegyverszünet, majd a drinápolyi béke (1568. február 17.) megkötését követő időszakra esik, ezért ennek megfelelően kell értékelni tevékenységét. Neki is – mint bármelyik királyi vár kapitányának – szerteágazó feladatai voltak: gondoskodnia kellett a rábízott „erősség” állagáról, karbantartásáról, a katonák megfelelő ellátásáról, felszereléséről, harci kedvéről, s nem utolsósorban meg kellett védenie a környező falvak lakosságát a török csapatok portyáitól, rajtaütéseitől, s biztosítani kellett számukra a termelőmunka feltételeit.
Thury György meglehetősen nehéz időszakban került Kanizsa élére, mivel egyre nagyobb nehézségekbe ütközött a vár földből és fából készült védműveinek rendszeres karbantartása, korszerűsítése, valamint az őrség zsoldjának folyamatos biztosítása. Ezért merült fel már 1566. december 2-án, hogy az uralkodó – megfelelő kárpótlás fejében – kincstári tulajdonba veszi a várat, amelynek védelme és fenntartása súlyos terheket rótt Kanizsai Orsolyára, Nádasdy Tamás özvegyére.
Kanizsai Orsolya és férje, Nádasdy Tamás (1498-1562), az ország nádora
1567 januárjától fegyverszüneti tárgyalások folytak a Habsburg uralkodó és a szultán között, de Kanizsa környékén mind gyakoribbá váltak a török csapatok portyázásai, lesvetései. A korabeli források arról is tanúskodnak, hogy a kanizsai őrség az 1566—67-es években szinte teljesen fizetetlen volt. Ezek a körülmények egyre inkább világossá tették, hogy Kanizsa várát az uralkodónak minél hamarabb kincstári tulajdonba kell vennie, mivel félő volt, hogy a vár különben az ellenség kezére jut. Ezért 1567. október 9-én tárgyalások kezdődtek I. Miksa és Nádasdy Tamásné megbízottjai között, akik részletesen megállapodtak a vár átadásának a feltételeiről. A szerződő felek a megállapodás végleges szövegét 1568. január 24-én írták alá, és ennek megfelelően Kanizsáért cserébe Nádasdy Tamásné a sokkal jövedelmezőbb Borsmonostort (a Sopron megyei ciszterek egykori birtokát), továbbá a Nyitra megyei Csejte várát – három mezővárosból és tíz faluból álló uradalmával együtt – kapta. Kanizsa átadása nem ment egykönnyen, és több mint egy év telt el addig, míg az állagában erősen megrongálódott várat a királyi biztosok átvették.
A kincstári tulajdonba jutott kanizsai vár egy megközelítően 200 magyar hold kiterjedésű szigeten feküdt, amelyet mocsaras, lápos terület vett körül. A castrum maga szabályos ötszöget képezett – mindegyik sarkában jól kiépített ágyúkkal védett földbástyákkal –, amelyet egy négy öl (kb. 8 méter) széles, illetve két öl mély árok választott két részre, az ó- és újvárra. Ezen az árkon – amely kétsorosan hegyesre faragott palánkkal volt szegélyezve –egy kis patak folyt keresztül, amit később a vár körül futó hatalmas árkokon vezettek el. Az óvár jóval kisebb, de magasabb területen feküdt, mint az újvár; egyikből a másikba felszedhető, széles híd vezetett egy tornyos kapun keresztül, ahonnan az őrszemek az egész környéket könnyen megfigyelhették.
Az óvárban volt a kanizsai család, illetve később a király által kinevezett kapitányok főúri dísszel berendezett lakhelye, de itt éltek a földesúr tisztjei családjukkal együtt, és a várőrség is. Az óvár a keleti részében volt található a ferencesek emeletes klastroma, a templom, a fegyver- és élelmiszerraktár, a lőportorony, továbbá a börtön épülete. Az újvárban laktak a kézművesek, a cselédség, itt álltak a műhelyek, az istállók, a pajták, a mészárszékek, a tűzifarakások, a széna- és szalmakazlak, valamint a temető.
Az egész várat vastag palánkfal vette körül, a sarokbástyákon általában három, de szükség esetén akár hét-nyolc ágyút is elhelyezhettek. A várfalon belül mintegy tíz öl széles, téglával és kaviccsal kirakott út vezetett körbe, ezenkívül hegyes karókból álló kettős palánk övezte a vár belső területét. Kívülről, a várfalaktól nem messzire húzódott az állandóan vízzel teli árok, ezentúl már csak a Bajcsáig terjedő, derékig érő, süppedős mocsár volt látható, amelyet a Kanizsa patak vize táplált, és távolabbról egy nagy tónak látszott. A mocsáron át a várba fából kirakott út vezetett, amit veszély esetén könnyen és gyorsan fel lehetett szedni. Az ingoványos területet olyan dúsan benőtte a nád és sás, hogy a várat majdnem láthatatlanná tette.
Az elnyúló teknősbékára emlékeztető kanizsai vár
Az állandó átépítések következtében a 16. század 60-as, és 70-es éveire a kanizsai vár kétségtelenül a magyar végvári rendszer egyik számottevő erősségévé fejlődött. A vár katonai jelentőségét és erejét impozáns adataival is illusztrálhatjuk. A hatalmas ötszög alakú építmény – amely a korabeli rajzokon és ábrázolásokon egy elnyúló teknősre emlékeztet – szemközti oldalai mintegy 350, bástyái pedig mintegy 420 méterre voltak egymástól. A korabeli vár egyébként fél kilométerre feküdt a középkori várostól, amely ez idő tájt kb. 350 x 400 m kiterjedésű volt.
A Ferabosco itáliai hadmérnök által 1568—78 között átépített erősség felettébb imponáló méreteket tükröz, hiszen az emeletes belső vár – amely bizonyíthatóan egy homokdombra, erős kőalapozással épült – 35,4 x 38,5 m nagyságúra tehető. A középső vár 57 x 110, a külső pedig 191 x 62 – 198 x 85m méretű volt, a bástyaélek hosszúsága meghaladta a 20 métert, a külső vár védelme – Méri István régész számítása szerint – megközelítően 4800—5000 db, 18—20 cm átmérőjű facölöpöket vertek le, ezek átlagosan 2—2,5 öl hosszúságúak lehettek. Ezt bizonyítják a különböző útépítési tervek, valamint a Ferabosco-féle 1577—1578. évi jelentések is.
A vár átadásának időszakából, 1568-ból a források arról tanúskodnak, hogy Kanizsához 35 falu tartozott 348 főnyi lakossággal, akik közül 290 jobbágy és 58 zsellér volt. A vártartomány lakossága azonban az állandó harcok következtében folyton csökkent, amit az is bizonyít, hogy az 1530-as urbárium adatai szerint Kanizsához még 36 falu tartozott 1805 főnyi lakossággal. Az 1563-as összeírás azonban már csak 31 falut és 697 jobbágyot, illetve zsellért említ, akiknek a száma 1568-ban 348-ra csökkent.
A vártartomány jövedelmei mindezek következtében meglehetősen szerények voltak, mint ahogyan azt az 1566. évi inventárium is mutatja. A kimutatás készítői a fenti időpontban Kanizsán 473 forint 48 dénár készpénzt, 62 hordó (1087,5 köböl 71 pint) bort, 646,5 köböl búzát, 365,5 köböl rozst és 333 hold zabföldet írtak össze. Az 1569-es inventárium adatai a vár összes felszerelésének értékét 1692 forint 80 dénárra, a magtárakban őrzött gabonát és a takarmányt pedig 1449 forint 8 dénárra becsülte. Ezek összege (3141 forint 88 dénár) meglehetősen kevésnek tűnik, ha összevetjük a többi magyarországi vártartomány jövedelmével. Ismeretes például, hogy ez idő tájt Eger várának 45 falu jobbágyai adóztak, és a saját jövedelmei meghaladták a 10—12 ezer forintot, mégis az uralkodó kénytelen volt időnként egyéb állami és egyházi adókat biztosítani a várőrség ellátására. Érdekességképpen említhetjük meg, hogy 1569-ben a kanizsai vár értékét – beleszámítva a Nádasdyaktól átvett hadifelszereléseket – az összeírók 3973 forint 58 dénárra becsülték, és ez az összeg még a jóval kisebb csejtei várénál is kevesebb. (Ez utóbbi értéke 2159 forint 90 dénárral volt több mint Kanizsáé, s ott 1577-ben 532 forint 94 dénár készpénzt, valamint 3984 mérő gabonát említ az inventárium).
A korabeli várak vezetése két részből tevődött össze, egyfelől magába foglalta a katonai ütőképesség állandó biztosítását, másrészről pedig folytonosan gondoskodni kellett a vár belső rendjéről, a gazdasági vérkeringés folyamatosságáról, a jövedelmek beszedéséről, elosztásáról, továbbá a falak, bástyák és egyéb védművek rendszeres karbantartásáról, javításáról is. A vár irányítása tehát felettébb szerteágazó és bonyolult feladat, amelyet egy ember képtelen volt ellátni.
Thury György pallosa (Magyar Nemzeti Múzeum)
A várral kapcsolatos összes dologban a döntő szó azonban a mindenkori kapitányt illette meg, akinek joga volt a gazdasági ügyekbe való beleszólás is. Ha a provisor (felügyelő) és a várnép között esetleg súrlódások támadtak, akkor a döntési joggal ugyancsak a kapitány rendelkezett. Minden korabeli várban – a kapitányon és a provisoron kívül – a levelezések és egyéb dokumentumok említést tesznek még számos tisztségről is, így a fegyvertári gondnok (armamentarius), az élelmezési felügyelő (annonarius, Proviantverwalter), az építőmester és a számtartó (literatus, rationista, contrascriba, deák) hivataláról, akik ugyancsak a parancsnoknak voltak alárendelve.
A fegyvertári gondnok feladata volt a vár hadifelszerelésének pontos nyilvántartása. Ennek alapján tudjuk, hogy 1566. június 9-én Kanizsán 14 ostromágyút, 1 tarackot, 2 mozsárágyút, 111 puskát, 23 pajzsot és 87 kopját tartottak nyilván. A vár állapotát jelzi a lőszer ellátottsága is: ugyanebben az időpontban 35 puska-, 365 tarack- és 517 „szakállas golyóbis” állt a védők rendelkezésére. 1568. február 10-én újabb leltár készült a vár hadifelszereléséről, ez azonban minden bizonnyal nem teljes, mert csak 7 ágyút, 952 golyót és 32 puskát említ. A két leltár összehasonlításából az is kiderül, hogy amíg a vár magánkézben volt, addig is a felszerelésének megközelítőleg a fele a király tulajdonát képezte, ami egyébként nem egyedi eset a kor viszonyai között.
Kanizsa vára a törökellenes küzdelmekben rendkívül fontos szerepet töltött be, mivel Szigetvár eleste után az egész dél-dunántúli részek védelme ráhárult. Ennek a funkciójának megfelelnie nem volt könnyű, mivel Kanizsa nem tartozott a legjobban ellátott várak közé. A fennmaradt adatok tanúbizonysága szerint Kanizsa hadifelszereltségét illetően megközelítően Szigetvárral egyezett meg, ahol 1542-ben a vár felszereléséhez mindössze 15—16 használható ágyú, 128 szakállas puska tartozott. Az összehasonlítás kedvéért említjük meg, hogy Eger várában 1552-ben 4 nagy bombaágyú, 14 faltörő tarack, 345 szakállas ágyú (hozzá mintegy 17000 lövedékkel) és 287 puska volt a leltárban.
A 16. század második felében – így Thury György kapitánysága idején is – a kanizsai várőrség létszáma körülbelül 1000 fő lehetett. Ezt látszik bizonyítani az az 1547-es hivatalos kimutatás, amely szerint a fenti időpontban 400 huszárnak, 400 hajdúnak és 300 német puskásnak kellett a várban szolgálnia. Nagyjából hasonló adatot közölt 1571-ben Forgách Ferenc, aki szerint Thury 500 lovassal és 200 gyalogossal indult a portyázó török üldözésére. Carolus Rym konstantinápolyi követ viszont azt jelentette levélben, hogy a kanizsai várkapitány – végzetes kimenetelű vállalkozásában –150 lovassal és 300 gyalogossal vett részt.
XVI. századi magyar szablya hüvelyének részlete
A fenti adatok alapján az látszik reálisnak, hogy a törökellenes harcok időszakában Kanizsán mintegy 800—1000 főnyi katonaság teljesített szolgálatot, akik közül a magyar gyalogosok havi 2, a lovasok 3 forint 20 dénárt kaptak. Ebből a zsoldból – persze, ha megkapták – kellett a katonáknak élelmükről, ruházatukról és a lovak ellátásáról is gondoskodniuk. Ha nem tudtak zsoldot fizetni a várőrség tagjainak, akkor minden nap átlagosan 2 font kenyeret, 1 font húst, 1 pint bort vagy sört, lovaiknak pedig bizonyos mennyiségű szénát és zabot biztosítottak. A korabeli árak érzékeltetésére említjük meg, hogy 1568-ban 1 köböl (60 kg) búza 1 forintba, a rozs, árpa, zab pedig 40 dénárba került.
A 16. század utolsó harmadában a kanizsai várban átlagosan 250—300 főnyi német katonaság is tartózkodott, akik közül a gyalogosok havi 4—5, a lovasok 6—8 forint zsoldban részesültek. Thury György kapitánysága idején Augustinus Rachel és Johannes Berlen parancsnoksága alatt szolgáltak, akik a kanizsai magyar őrséggel közösen gyakran indultak portyázásokra, bár azt az 1567-től életbe lépett fegyverszünet szigorúan tiltotta. Az idegen – német, flamand, vallon – és a magyar katonaság között időnként kisebb-nagyobb súrlódásokra került sor, s ezek olykor fegyveres összeütközésekké fajultak. A kapitányok azonban mindenkor arra törekedtek, hogy ezeket a konfliktusokat bármi áron megszüntessék, és a várőrség egységét helyreállítsák.
Zrínyi Miklós perzsa stílusú pallosa, XVI. század
Ilyen körülmények között viselte Thury a kanizsai kapitányságot, amely a vár hadászati fontossága révén nem csekély jelentőséggel bírt a dél-dunántúli törökellenes küzdelmekben. A parancsnoki teendők ellátása az addig megszokott módon azonban számos akadályba ütközött, mivel tevékenységének keretét és lehetőségeit a drinápolyi békekötés okmányai pontosan körül határolták. Mint ismeretes 1567 januárjától béketárgyalások folytak Miksa király és Szelim szultán között, s ezek során főként a hódoltsági falvak felosztásának a kérdését vizsgálták. A hosszú alkudozások után végül 1568. február 17-én kötötték meg a drinápolyi békét, amelyet nyolc évre fogadtak el. Ennek értelmében Miksa vállalta évi 30 ezer forint fizetését a Porta számára, mindkét oldalon szigorúan megtiltották a végvári őrségek közötti szokásos párviadalokat, a kétfelé adózó falvak jobbágyaira vonatkozóan pedig elrendelték, hogy mind a török, mind a magyar birtokosok egyelőre elégedjenek meg az előírt adóösszeg felével, mert különben ezek a területek teljesen elnéptelenednek. A tárgyalások során nem kis vitát váltott ki az újabb várak építésének kérdése is, hiszen mindkét fél jogot formált arra, hogy saját területén további erődítményeket emelhessen, továbbá a régieket korszerűsíthesse.
XVI. század végi török pallos
A drinápolyi béke – minden túlzás nélkül – mérföldkőnek tekinthető a 16. századi törökellenes harcok történetében, hiszen ezt követően mintegy negyed évszázadon keresztül, egészen a tizenöt éves háború kirobbanásáig (1593) ténylegesen szüneteltek a nagyobb várháborúk, s ezeket a végvári katonaság mindennapos küzdelmei, a lesvetések és portyák váltották fel. Igaz, nagyobb hadjáratok ez idő alatt valóban nem voltak, de valóságos fegyvernyugvásról beszélni azonban túlzás lenne, mivel a fenti korszakot – s a kialakult sajátos állapotokat a hódoltsági területek peremrészein – sokkal inkább a „farkasbéke” jelzővel jellemezhetjük.
IV. A kanizsai vár korszerűsítése és a török elleni harcok
1567 őszétől, Thury György kapitányi kinevezésétől a legfontosabb feladata Kanizsa várának korszerűsítése lett. Közismert, hogy az ilyen jellegű munkálatok óriási terhet róttak a környék jobbágyságára, mivel a korabeli várak állaga az állandó harcok és az időjárás viszontagságai következtében gyorsan romlott, azért a várfalak, a bástyák, a sáncok és egyéb védművek javításáról, karbantartásáról folyamatosan kellett gondoskodni. Ilyen esetekben a kincstár jónevű külföldi építészeket küldött a helyszínre, akik pontosan kijelölték az erődítési feladatok menetét, de az építőanyagok szállítását, és a munka minden fázisának végzését azonban az ingyenmunkára (gratuitus labor) kirendelt környékbeli jobbágyok végezték. Ezért már 1567 végén az Udvari Haditanácshoz (Hofkriegsrat) írt levelében Thury György élelmet, muníciót, valamint a vár megerősítését kérte, s ezt 1568 januárjában újból megismételte. A tényleges erődítési munkálatok még ez év tavaszán megindultak, s ennek során Thury nagy figyelmet fordított arra, hogy az építőmunkásoknak az előírt járandóságot rendszeresen kifizessék, a várőrség katonái a nekik járó zsoldot pénz, élelem vagy posztó formájában megkapják, ezért a haditanácshoz írt leveleiben állandóan a hátralékok mihamarabbi kifizetését sürgette. Az uralkodó rövidesen válaszolt Thury kérelmére, és még 1568. május 8-án Batthyány Boldizsárhoz – ez idő tájt Török Ferenc távollétében a főkapitányi teendőket végezte – írt levele, amelyben elrendelte a zsoldhátralék azonnali kifizetését a kanizsai végváriak (castellanus-ok) számára, amennyiben azok az erőszakkal elrabolt jószágokat visszaadják.
Az Udvari Haditanács 1568 nyarán Petrus (Pietró) Ferabosco és Sallustio Peruzzi építészeket küldte Kanizsára, hogy az ottani munkát vezessék, és a környező mocsarak egy részét lecsapolják. Az építőmunkások bérének kifizetésére az év második felében a haditanács 4000, a katonák számára pedig 500 forint kiutalását rendelte el.
Ferabosco terveinek tényleges kanizsai végrehajtói Polath Jeromos és Poppendorf Ferenc voltak, akik közül az utóbbit az uralkodó később a dunántúli várak felügyelőjévé (superintendens) nevezett ki, és nem sokkal később a haditanács is tagjává választotta, 1577-től pedig Bécs erődítésének modernizálását irányította. Az 1568-at követő évtizedben a fentieken kívül olyan jeles építészek dolgoztak még Kanizsán, mint Antonio Albertinus, Joseph Scavino, Ottavio Baldigara, Carlo Theti, Giovanni Arconato és Thomas Siebenbürger.
A vár korszerűsítési építkezéseivel párhuzamosan, természetesen a törökkel vívott harcok sem szüneteltek, amiről 1568. február 11-i levelében Thury György is beszámolt az uralkodónak. Eszerint a kanizsai katonák közül – akik fáért és szénáért mentek ki a várból – néhányat a törökök levágtak, egyet pedig a szigetvári béghez hurcoltak. Thury a fegyverszünetre hivatkozva azonnal követelte a fogoly katona kiadatását, de a török parancsnok erről hallani sem akart, sőt cinikusan azt válaszolta, hogy nekik is szükségük van jó és gyors lovakra. Április 25-én Thury arról tett jelentést, hogy a megelőző nap a koppányi és a simontornyai bég csapatai egészen Kanizsáig nyomultak előre, és a helybeli lakosok közül többet el akartak hurcolni. A kanizsaiak azonban üldözőbe vették a portyázó törököket, lecsaptak rájuk, s a harcban az egyik agát el is fogták. Ezt az iratot rendkívül értékes forrásnak tartjuk, mivel első ízben számol be Thury György katonai sikeréről.
Thury György katonai győzelmei érthetően egyre nagyobb elégedetlenséget keltettek a magyarországi török pasák körében, ezért állandóan panasz tettek ellene a bécsi Udvari Haditanácsnál, sőt Ibrahim pasa, a Porta követe egyenesen elmozdítását is sürgette. Ezt azonban az uralkodó elutasította, mivel tisztában volt azzal, hogy nélkülözhetetlen szüksége van olyan megbízható kapitányra, mint Thury, aki a török harcmodor minden fortélyát ismeri. E nélkül ugyanis képtelenség lett volna megvédeni a környéket a török állandó rajtaütéseitől, portyázásaitól, amelyek szinte lehetetlenné tették a lakosság termelőmunkáját. Thury sorozatos párbajai ebben az időszakban is tovább folytatódtak, amelyek a bécsi és a konstantinápolyi udvarban egyaránt nagy vihart kavartak. Ezzel magyarázható, hogy amikor 1568-ban párviadalra hívta ki a fehérvári béget, Török Ferenc, a dunántúli főkapitány – a király utasítására – szigorúan megtiltotta neki az összecsapásban való részvételt. Ennek hatására kénytelen volt elállni a párbajtól, amelyről Csányi Ákos kanizsai tiszttartó a következőket írta Nádasy Tamásnénak: „Immár semmi bizonyosat nem tudok, eljő-e az török az napra, vagy sem; még semmi válasza nem jött…A bajviadalnak végbe kell menni…Ezt őfelsége sem akadályozhatja meg.”
Kanizsai Orsolya
1569-ben és 1570-ben Thury számos levelében sürgette az uralkodótól a katonák több hónapos zsoldhátralékának kifizetését, arra hivatkozva, hogy az éhező és nyomorgó végváriakkal mind nehezebb megvédeni a várat a fokozódó török támadásoktól. Mivel kérelmei és panaszai legtöbbször süket fülekre találtak, ezért 1569. július 18-án Thury elbocsátását és a kanizsai szolgálatból való felmentését kérte a királytól. Miksa azonban hallani sem akart hűséges kapitánya szándékáról, s így felmentésébe nem egyezett bele.
Thury tehát kénytelen volt Kanizsán maradni, ahol ezekben az években egyre nyilvánvalóbbá vált a magyar és a német katonaság közötti ellentét. Az idegen zsoldosok kétségtelenül jobb ellátása és rendszeres fizetése gyűlöletet és ellenszenvet váltott ki a magyar végváriak szemében. Ráadásul a zsoldosok nem szívesen vettek részt az ún. mezei harcokban, mivel képtelenek voltak eredményesen küzdeni a náluk sokkal mozgékonyabb török könnyűlovassággal. Ezeket az ellentéteket jelzi, hogy az Udvari Haditanács 1569. április 3-án írásban szólította fel Thuryt, hogy szüntesse meg a magyar és a német katonaság közötti ellentéteket. További súlyos problémát jelentett, hogy a kanizsai német provisor meglehetősen durván és erőszakosan bánt a környék magyar jobbágyaival, akik közül a súlyos terhek miatt mind többen szöktek el más vidékekre. A Kanizsa környéki elnéptelenedés és pusztásodás olyan komoly gondot jelentett, hogy a kérdéssel maga az uralkodó is kénytelen volt foglalkozni. Előbb október 10-én információt kért Thurytól, majd október 31-én utasította a parancsnokot, hogy a vártartományban lakott parasztokat sürgősen hívja vissza, és biztosítson számukra 3 évi teljes kiváltságot.
A vár erődítési munkái – ha nehézkesen és lassan is – 1569-ben tovább folytatódtak, s ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni Miksa királynak egy március 16-ai levelét, amelyet a kiskomáromi kapitányhoz, Majtényi Lászlóhoz írt: „Kanizsára fog jönni tanácsosunk és fő fegyvertárnok mesterünk, Poppendorf Ferenc, hogy megtekintse annak a helynek a fekvését és megállapítsa mire van szüksége a várnak, azaz meszet, gerendákat, szegeket, pénzt és egyebeket rendeljen a mi utasításunkra. Hasonlóan megbízzuk őt azzal, hogy vizsgálja meg mennyi szurokra és ágyúra van szüksége a helynek és gondoskodjék ezek megrendeléséről."
Az 1570-es esztendőben Thury további sikeres harcot vívott a portyázó török csapatok ellen, és valójában nem sokat törődött az Udvari Haditanács utasításaival, amelyek szigorúan megtiltották az összecsapásokat. A szomszédos török főtisztek levelei állandóan panaszokkal illették a kanizsai kapitányt, mivel az – bár a törvények határozottan tiltották – a bajviadalok során számos legvitézebb katonájukat győzte le. A korabeli levelezések, dokumentumok szerint messze földről érkeztek híres török vitézek azért, hogy megküzdjenek a legyőzhetetlen Thury Györggyel, akit a kortársak a „magyar Cid”-ként emlegettek. E párviadalok a legszigorúbb utasítások ellenére is megtörténtek, bár azokat Miksa király fejvesztés terhe mellett tiltotta meg.
1570-ben is mind nagyobb gondot jelentett Thury számára a vár karbantartási és korszerűsítési munkáinak elvégeztetése, valamint az építőmesterek rendszeres fizetése. Takáts Sándor történész adataiból tudjuk, hogy ebben az évben német építőmesterek vezették a munkákat, akiknek irányítása alatt – az 1569. évi 27. tc. értelmében – Zala megye 683 portája után ugyanannyi jobbágy dolgozott évi 12 napon keresztül. Wesenstein császári építőmester 1570-ben jelentette, hogy Kanizsának akkor öt sövényépítéssel emelt és földdel töltött bástyája volt, továbbá ugyanígy készültek a tömör palánkfalak is. Valószínű azonban, hogy az építkezések folytatását Thury csak erőszakkal tudta elérni, mivel később ezzel kapcsolatban mentegetőzni kényszerült az Udvari Haditanácsnál. Sajnálatos, hogy az idevonatkozó levelei már nem állnak rendelkezésünkre, de következtetni tudunk, hogy az éhező és fizetetlen építőmunkásokat csak fegyveres erővel lehetett rávenni a javítási feladatok elvégzésére. Ezzel a nagyfokú fizetetlenséggel magyarázható ugyancsak, hogy Zala megye rendjei mind gyakrabban emeltek panaszt a kanizsai végváriak ellen, akik, hogy szerény megélhetésüket biztosítsák, fegyveres erővel szereztek élelmet a környékbeli jobbágyoktól. Ebben a válságos helyzetben, június 25-én rendelte el Miksa király, hogy a várőrség katonáinak nyomorát némiképpen enyhítse, a zágrábi káptalan tizedeinek beszedési jogát. Mindezek ellenére a következő időszakban sem javult lényegesen a várőrség élelmezésének helyzete, ezért Thury elhatározta, hogy lemond parancsnoki tisztéről, s ezt a szándékát októberben közölte is az Udvari Haditanáccsal. Az udvar azonban nem vett tudomást Thury lemondási kérelméről, de úgy igyekezett maradásra bírni, hogy helyette kifizette a keszői vár bérleti díját.
A kanizsai várőrség rossz ellátása ellenére számos sikert ért el a törökellenes harcok során, amelyekről a budai pasák sorozatos panaszlevelei is említést tettek. Így például Carolus Rym konstantinápolyi követ arról értesítette a császárt, hogy a török panaszok szerint Thury György a kanizsai végváriak egy részével elfogta a berzencei agát, s fogságba vetette. Augusztus 13-án pedig a kanizsaiak megtámadták az egyik portyázó török csapatot, rövid küzdelemben legyőzték és kiszabadították a magyar foglyokat. Hasonló eset történt szeptember 14-én is, amikor a török Segesd környékén fosztogatott. Thury értesülve a történtekről, lovascsapatával üldözőbe vette az ellenséget, és a rendkívül heves küzdelemben megfutamította azt.
Schwendi Lázár, Thury György (középen), és II. Miksa király (fametszet)
Thury György számára nem kis feladatot jelentett a környező török helyőrségek csapatainak féken tartása, valamint annak megakadályozása, hogy az ellenség új palánkvárakat építsen, vagy a lerombolt régieket helyreállítsa. Ezekben az években ugyanis a törökök Marcali, Szenyér, Zákány, Csurgó és Segesd határában építettek sövényből, gerendákból és földből palánkvárakat. Ezek ellensúlyozására Thury Szőcsény, Udvarhely és Csákány vidékén emeltetett néhány hét leforgása alatt olyan erődítményeket, ahonnan a török minden mozgását nyomon követhették.
Ezeknek a katonai akcióknak végrehajtása mind nagyobb nehézségekbe ütközött, mivel a kanizsai várőrség hosszú hónapok óta fizetetlen volt. A zsold és az élelemhiány különösen 1570—71 telén vált elviselhetetlenné, amelyről Thury 1571. február 16-án keltezett levelében így számolt be az uralkodónak: „Sokszor írtam már a nyomorgó kanizsai katonák ügyében. Könyörögtem, hogy segítsenek szegényeken. Kifejtettem, hogy mily nehéz itt az élet. Nincs ennél drágább hely az egész országban. Minden kétszer olyan drága, mint másutt. Legalább valami kis kölcsönnel segítenék meg a szegény hadi népet!”
Másnap, 1571. február 17-én a kanizsai német gyalogosok küldtek levelet Bécsbe, amelyben az elviselhetetlen állapotokra hivatkoznak: „Kimondhatatlan nyomorúságunk miatt panaszkodtunk Károly főhercegnek. Idáig egy betűnyi választ sem kaptunk, pedig már csak három napra való élelem van a várban! Semmi vigasz, semmi remény nincs már számunkra. Kanizsa nem olyan vár, mint Győr és Komárom, ahová vízen és szárazon könnyen lehet vinni bármit. Itt az ellenség éjjel-nappal a nyakunkon van! Segítsenek rajtunk, mert tovább nem bírjuk a nyomort!”
Bécsből – zsold, élelem és muníció helyett – Ottó Heinrich von Puchaim haditanácsost küldték Kanizsára, aki az ottani állapotokról 1571. március 23-án ezt jelentette: „Kanizsa nagy veszedelemben forog. Az éhség miatt a katonák szöknek… Élelem és fizetés kell ide, máskülönben minden veszve van. Mivel a csekély számú őrség naponként fogy, 150 magyar gyalogost kellen ide küldeni Győrből. De még ezzel sincs a bajon segítve. Pedig Kanizsától függ Ausztria és Stájerország sorsa. Most a legnagyobb és a legégetőbb veszedelem fenyegeti!”
V. A „magyar Cid” halála
Sajnos, az 1571-es esztendő már nem hozott olyan sikereket a kanizsai kapitány számára, mint az előző időszak. Április 2-án ugyanis a kiváló végvári kapitányt, korának egyik leghíresebb bejvívó tisztjét a szomszédos török várőrségek csapatai lesre csalták, s az egyenlőtlen küzdelemben megölték. Halálával kapcsolatban több verzió is ismeretes, amelyek természetesen különböző megvilágításba helyezik Thury tragikus kimenetelű akcióját. Így Carolus Rym konstantinápolyi követ 1571. június 19-i jelentésében arról számol be, hogy a Portán szerzett értesülései szerint Thury György április 2-án 150 lovassal és 300 gyalogossal portyára indult azzal a szándékkal, hogy a környező falvakba érkező törököket megakadályozza az adószedésben. A kanizsai kapitány, a gyalogosokat maga mögött hagyva, lovasságával előrevágtatott, és nem vette észre, hogy kelepcébe került, s az ellenség lesre csalta. Thury hosszú ideig hősiesen küzdött, közvetlen közelében számos ellenséges katonát levágott, de végül megsebesült, s az egyenlőtlen harcban megölték. „Jelen hónap 10-én Őfelsége boldog emlékezetű kanizsai kapitányának, Thury György úrnak a fejét igen sok csapástól megcsonkítva és szétdarabolva, majd összevarrva a közös diván elé hozták 9 másik fejjel együtt, valamint 14 fogollyal, 3 zászlóval és 2 kézidobbal. A pasa Thury fejét kézbe vette, gondosan megtekintette, szakállát megsimogatta, majd meghagyta, hogy Thury György fejét vigyék ki a bűnös foglyokkal együtt a háromevezősoros hajókhoz és tisztességgel temessék el.”
Thury György halálának ábrázolása (Orosztony, 1571)
A 16. századi humanista történetíró, Istvánffy Miklós szerint: „Már közeledtek a húsvéti ünnepek, amikor Ali bég [Szigetvár parancsnoka] egyik lovasvezérét, Malchust (Malkucs) erős török csapatokkal Kapornok felé küldte, hogy pusztítsanak, utasítva őt, hogy különböző alkalmas helyeken leseket állítson, s mindenképpen azon legyen, hogy az óvatlanul előre nyomuló Thury azokba beleessék. Thury, amikor megtudta, hogy a törökök a közelben tartózkodnak, még éjjel elindult Iszeb faluhoz, előcsapataikat utolérte, s harcba bocsátkozott velük, azokat szétszórta és megfutamította, igen sokat megölt közülük, s negyvennyolcat élve elfogott…Orosztony falunál, mely Rajk és Kiskomárom között ezektől körülbelül egyenlő távolságra fekszik, nagyszámú ellenségre bukkant, mely az erdőben rejtőzködött. Kemény harc kezdődött, majd hirtelen Malchus a leshelyről 600 lándzsás lovassal kitört…Itt, az iszapos, csúszós helyen Thury lova összerogyott, mire az ellenség körülvette. Thury vitézül védi magát, s azalatt egy idegen lovat, mely gazdátlanul odafut, gyeplőjénél megragadva ráugrani iparkodik, de nem sikerül, s a földre zuhan…Amikor a törökök azt kiabálják, hogy ne akarjon elpusztulni, s engedjen balszerencséjének, ő erre harcolva, mit sem válaszol, lándzsákkal puskákkal, kardokkal, s egyéb fegyverrel mindenünnen támadják. Végül, amikor már az övéi is elhagyják, s szerencséje is cserbenhagyta, egy szablya hatalmas ütésétől megsebesülve – egy Memi nevű török mérte rá – összerogyott és meghalt…A gyalogosok, hallván vezérük lekaszabolását, Kanizsára igyekeztek. Temetést Zrínyi György, Miklós fia rendezett neki, de csak kifosztott és fej nélküli testét tudták eltemetni."
Zrínyi Miklós, Szigetvár hőse (1566). Barabás Miklós festménye
A fentieken kívül ismeretes még Forgách Ferenc leírása is Thury haláláról, miszerint: „Thury gyakori kirajzásaival a török vidéket rettegésben tartotta és jelentős károkat okozott az ellenségnek. Emiatt a szigeti bég cselt készített elő: egy titkos levelet küldött hírnökkel a kapitányhoz, amelyben azt juttatta kifejezésre, hogy ő keresztény szülők gyermeke, s úgy érzi, vissza akar térni az igazi vallásra. Megkérdezi tehát Thury Györgyöt, hajlandó-e őt tanácsokkal és segítséggel támogatni. Thury mindent elhisz, Miksának is megírja, és javasolja a segítséget. Megállapodnak egy napban, amelyiken György elmegy a béghez, az pedig török segélycsapatok kíséretében Miksának esküt tesz. Thury 500 válogatott magyar lovassal, 200 gyalogossal a megbeszélt napon elindul. A szigeti bég pedig, miután a budai helytartótól segítséget kapott, György elé ment. Mihelyt György észrevette, hogy más történt, mint amit várt, csatára készül, és így a leghevesebb szenvedéllyel a legádázabb küzdelembe kezdenek, mivel az egyik az életéért és üdvéért küzd, a másiknak pedig a legkeményebb és legádázabb ellenségtől, a törökök számára a legfélelmetesebb embertől kell megszabadulnia. Végül a túlerő győz, György, bár igen bátran harcol, elesik, és a többiek is majdnem mind.”
Érdekes végigolvasni, hogy számol be Szokoli Mehmed nagyvezér Miksa császárnak, 1571 második felében, Thury György haláláról: „Különben pedig az mondatott, hogy Szigetvár, Pécs, Koppány szandzsák bégjei seregesen Thury György ellen mentek. Ámde ez a dolog nem úgy van, amint királyi felségednek előterjesztették. Ez a Thury György soha nem maradt nyugton, hanem az egész világ tudja, hogy mindig gonoszságban járt, és szokása volt valamennyi úton lesben állni, minden szandzsákbéget, ki azon a vidéken ment, megtámadni. Mikor mostanában a szigetvári bég változott és odautazott, az említett Thury György gonoszat forralt ellene. Az említett bég csak a gonoszság elhárítása ellen cselekedett. Ő pedig, szokása szerint, a béget megtámadta, ezért jött a fejére a baj. Erről az oldalról a bégek nem mentek oda, a túlsó oldal határain belül nem voltak, ez olyan világos, mint a nap. Királyi felségednek kik ilyeneket jelentenek, nem mondanak igazat, és csak a két fél között az egyenetlenséget kezdeményezik.”
A Thury halála utáni közvetlen eseményekről Istvánffy Miklós előadásából értesülünk: „A gyalogosok, hallva vezérük lekaszabolását, Kanizsára iparkodtak…Kibontott zászlókkal, elöl haladva a lovas és fegyveres gyalogos csapatok, mint atyjukat és jótevőjüket igaz könnyekkel megsiratva temették el Kanizsán…Íly szomorú vége lett ennek a páratlan férfiúnak. Halálának oka inkább a pusztuló Magyarország, mint ő maga volt. Valószínű, hogy ötvenkét éves volt, s a kiváló harcos – dicsőségén kívül – hamarosan már a mérsékelt és érett vezér hírnevét is kétségtelenül elnyerte volna.”
A várparancsnok halálát követő napokban gróf Salm Eck – a Haditanács utasítására – Kanizsára ment, hogy kivizsgálja a történteket, majd azokról 1571. április 14-i jelentésében számolt be az uralkodónak. A kapitány halálának körülményeit a budai pasának is megírta, aki azonban elutasította a felelősségre vonást, mivel véleménye szerint: „Thury úrnak semmiféle tette se tartozik rá, s az méltán bűnhődött, mert a béke paktumai ellenére cselekedett.”
Thury György egész alakos bronz szobra (Borsos Miklós alkotása ). Nagykanizsa, Thury György tér
Thury halála után meglehetősen méltatlanul bánt az uralkodó az egykori kapitány családjával, mivel Forgách Ferenc történetíró szerint: „Holta után nem fizették meg maradékainak, utódjainak jámbor szolgálatját, hogy Kesző kastélyt, mit Maximilián (Miksa) császár neki adott vala, feleségétől, gyermekeitől Liszty János kedvéért, ki akkor győri püspök vala, azon túl elvevé tőlük. Ebben jelentős szerepe volt a család gyámjának, Thury Benedek palotai kapitánynak is, aki a vagyon egy részét magának szerette volna megszerezni. Íly módon semmizték ki a híres törökverő örököseit, három leányát és fiát, akik – egyes források szerint – két házasságból születtek. Közvetlen rokonairól még annyit jegyeztek fel a krónikák, hogy testvérei, Benedek és Farkas [Wolfgang] palotai, illetve pápai, unokaöccse, Márton pedig veszprémi kapitányként szolgáltak."
Thury halálát követően minden ingó- és ingatlan vagyonáról pontos jegyzéket készítettek, amely szerint az 2776 forint 14 dénárt tett ki. Katonai szolgálata idején, lévai, palotai és kanizsai kapitányként megközelítően havi 100 forintnyi zsoldot kapott a kamarától, amelyet még természetbeni járandóságként meghatározott mennyiségű búza, zab, só és bor egészített ki. A fenti összeget azonban a királyi kamara aligha fizette ki számára rendszeresen, hiszen ezért is kapta meg Keszőt bérlet formájában, amelynek 270—280 hold földjének terményeivel szabadon rendelkezett.
A fentieken kívül jelentős jövedelemforrást képeztek Thury számára az előkelő foglyokért kapott váltságdíjak. Így például tudjuk, hogy Arszlán agáért 3000, egy másik török főtisztért pedig 1500 forint sarcot kapott. A váltságdíjak összegén természetesen meg kellett osztoznia a várőrség katonáival is, hiszen a fogolyszerzést mindenkor közösen hajtották végre. További számottevő összeget biztosított Thury számára a kanizsai vártartományból való részesedése, valamint hatalmas ménese is, amelyből 1565-ben 140 csikót adott el Salm Miklós grófnak. Mindezek ellenére a kanizsai kapitány összes jövedelme nem haladta meg a korabeli magyar köznemes vagyonát, ráadásul a befolyt összeget ő szolgálatával szerezte és szinte kizárólag katonái fizetésére és ellátására fordította.
Halálával a dél-dunántúli törökellenes küzdelmek lelkes és energikus szervezőjét, korának kétségtelenül egyik legkiválóbb végvári tisztjét vesztette el a nemzet. Túlzás nélkül állíthatjuk: Thury György joggal vívta ki helyét a magyar katonahősök panteonjában, és megérdemli, hogy korunk embere ismerje és becsülje életútját. Neve és emléke méltó arra, hogy az utókor tisztelettel adózzon neki.
VI. Szakirodalom
Az vitéz Túri György haláláról. In: Fegyvert és bátor szívet. Válogatás hat évszázad magyar katonaverseiből. Válogatta: Tabák András. Budapest, Ezredvég Kiadó,1984. 35—38.
Balogh János: Nagykanizsa város és vidékének hadtörténelmi múltja. Nagykanizsa, Fischel Kiadó, 1897.
Barbarits Lajos: Nagykanizsa. In: Magyar városok monográfiája. Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatal, 1929.
Béli József—Rózsa Miklós—Rózsáné Lendvai Anna: Nagykanizsa. Városi monográfia, II. kötet. Nagykanizsa, Városi Önkormányzat, 1994.
Dávid Géza—Fodor Pál: A Habsburg-magyar és az oszmán határvédelmi rendszerek Magyarországon. In: Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Szerk.: Hausner Gábor. Budapest, Argumentum, 2005. 151—159.
Domokos György: Ottavio Baldigara. Egy itáliai várfundáló mester Magyarországon. Budapest, Balassi Kiadó, 2000.
Eör-Darmay Zsolt: Törökverő Thury György ingóságai, 1571. In: Századok, 1870. 721.
Fodor Pál—Hegyi Klára—Ivanics Mária: Török és tatár hódítók. Budapest, Kossuth Kiadó, 1993.
Forgách Ferenc: Emlékirat Magyarország állapotáról Ferdinánd, János, Miksa királysága és II. János erdélyi fejedelemsége alatt. Válogatta, a szöveget gondozta: Kulcsár Péter. Fordította: Borzsák István. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1982.
Gerő László: Várépítészetünk. Budapest, Műszaki Kiadó, 1975.
Huszár Pál: Thury György szerepe a dunántúli végvári harcokban, 1554—1566. Várpalota, Városi Tanács Művelődési Osztály, 1974.
Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. Fordította: Juhász László. A szöveget válogatta, bevezette és jegyzetelte: Székely György. Budapest, Magyar Helikon, 1962.
Káldy-Nagy Gyula: Magyarországi török adóösszeírások. Budapest, Akadémai Kiadó, 1970.
Kerecsényi Edit: A Nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve, 1919—1969. Nagykanizsa, Thury György Múzeum, 1972.
Lukinich Imre: Adatok Thury György kapitány életéhez. Hadtörténelmi Közlemények, 1937. 1.sz., 261—269.
Marosi Endre: Itáliai hadiépítészek részvétele a magyar végvárrendszer kiépítésében 1541—1592 között. Hadtörténelmi Közlemények, 1974. 1. sz. 28—74.
Méri István: A kanizsai várásatás (Vázlat a kanizsai vár és város történetének kutatásához.) Sajtó alá rendezte: Kovalovszki Júlia. Budapest, Műszaki Kiadó, 1988.
Müller Veronika: Thury György kanizsai kapitánysága. Zalaegerszeg, Zalai Múzeum, 1972.
Pálffy Géza: A Habsburg Birodalom hadigazdasági kapcsolatai a magyarországi végvárrendszerrel a XVI. század második felében. In: Írott és tárgyi emlékeink kutatója. Emlékkönyv Bánkúti Imre 75. születésnapjára. Szerk.: Mészáros Kálmán. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum – Budapesti Történeti Múzeum és Hadtörténeti Intézet, 2002. 61—78.
Rózsa Miklós (szerk.): Nagykanizsa első okleveles említésének 750. évfordulója alkalmából rendezett helytörténeti – történettudományi konferencia előadásai (1995). Nagykanizsa, Városi Önkormányzat, 1996.
Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981.
Szántó Imre: A magyar végvári rendszer kiépítése és fénykora, 1541—1593. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.
Szepesiné Simon Éva: A hódoltságon kívüli „hódoltság”. Oszmán terjeszkedés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. század második felében. Budapest, MTA BTK, 2014.
Takáts Sándor: A nagy Thury György. In: Régi magyar kapitányok és generálisok. Legújabb kiadása: Budapest, Magyar Ház, 2010. 59—152.
Szukits Nándor: Kanizsa emlékérmei. In: Zalavármegyei Évkönyv a Millenniumra. Szerk.: Halis István—Hoffman Mór. Nagykanizsa, 1896. 87—89.
V. Molnár László: Kanizsa vára. Budapest, Zrínyi Kiadó, 1987.
Vándor László: A kanizsai vár építési korszakainak kérdései. In: Zalai Múzeumok Közleményei 4. Zalaegerszeg, 1992. 7—16.
Vándor László (főszerk.): A zalai végvárrendszer a 16—17. században. In: Zala megye ezer éve. Tanulmánykötet a magyar államalapítás millenniumának tiszteletére. Szerk.: Kostyán László. Zalaegerszeg, 2001.
Vándor László: Nagykanizsa története a honfoglalástól 1690-ig. Nagykanizsa, Városi Tanács, 1988.
V. Molnár László
nyugalmazott egyetemi docens (PTE BTK), a történelemtudomány kandidátusa
