A középkorban az étkezésnek különleges szerepe volt az emberek életében. A főúri lakoma társas élet középpontja volt, illetve a reprezentáció eszközeként kifejezte a gazdagságot, a jólétet.
A XVII. században a főúri udvarok szerepe megváltozott, a főurak kevesebb időt töltöttek birtokaikon, az arisztokrácia már nem evett együtt udvarának előkelőivel, hanem családja, közeli barátai társaságában étkezett. A reprezentáció az ünnepi alkalmak étkezéseire szorult vissza. Magyarországon ez a folyamat a XVII. század végén zajlott le, a XVI. század első felében megszűnt önálló magyar királyi udvar szerepét a Habsburg királyi és az erdélyi fejedelmi udvarok nem tudták átvenni, ezért a magyar főurak udvarai élénk gazdasági, társadalmi, művelődési központokká váltak. A XVII. század első felében a magyar főúri udvarokban a főúr együtt étkezett – általában az ebédlőpalotában – rangosabb familiárisaival, vendégeivel.
Nyugat-Európában a korszakban csökkent a húsfogyasztás, de a nagyarányú marhatenyésztés miatt ez nem történt meg Magyarországon. A kora újkori főúri udvarokban a legnagyobb arányban a fűszerezett húsokat fogyasztották. Legnagyobb mennyiségben a marhahús (vagyis tehénhús) fogyott minden társadalmi rétegnél. Kevés sertéshúst ettek, annak is inkább belsőségeit, de csak kis mennyiségben, bárányhúst többet. A baromfihúst az előkelők fogyasztották, népszerűsége a marhahúst követte. Az őz, szarvas, vaddisznó húsa ünnepi eledelnek számított, a nyulaké a mindennapokénak. Az osztriga és a csiga luxusételnek minősült. Sok halat ettek (nem csak böjti napokon) és számtalan módon készítették el.
A marhahúsos ételeket fűszerezett mártásban állították elő, általában köret nélkül vagy zöldséges körettel. Rendkívül népszerű volt a káposzta köretként, de egyébként is számtalan módon használták a káposztát, vagy ahogy nevezték: a konyhakertek királynőjét.
A bárány- és baromfihúst köret nélkül fogyasztották. A krumpli egyébként csak a XVIII. század végén terjedt el Magyarországon, a kukoricát ismerték a XVII. században is, de csak az állatokat etették vele. A rizst ritkán, rizskása formájában fogyasztották. Káposzta, lencse, borsó egész évben került az asztalokra, emellett ették az idényjellegű, friss zöldségeket is.
A drága keleti fűszereket (bors, szerecsendió, fahéj, szegfűszeg) főként a legtehetősebbek engedhették meg maguknak, de kedveltek voltak az európai fűszerek is: oregano, tárkony, mustár, torma, petrezselyem, sáfrány. Utóbbit nagyon kedvelték Magyarországon, hatalmas sáfrányos kertekben nevelték ezt a fűszernövényt. Magyarországon a bors után a gyömbért használták a legnagyobb mennyiségben, de fokhagymából is jelentős mennyiségeket halmoztak fel a kastélyokban, várakban. Rendkívüli népszerűségnek örvendett a torma, az asztalokra kihelyezett tormával lehetett még ízesíteni az ételeket.
Magyarországon a mai értelemben vett leves csak a XVII. század végén terjedt el, a magyar népesség ellenérzésekkel viseltetett iránta. Feltehetően azért is, mert a húsos ételeket eleve bő lében tálalták.
Az étkezések alatti italfogyasztás a fehér bort jelentette, sör csak ritkán került a magyar főurak asztalára.
A XVII. században is kedvelték a tojás, liszt, tej/víz felhasználásával készített tésztákat (pástétomok, fánk, béles, rétes, gombóc). A sült tészták (fánkok, bélesek, rétesek) nem alkottak önálló fogást, a főételek között tálalták őket.
Az étkezések végén gyümölcsöt tálaltak fel, a hazai gyümölcsöskertek bőséges mennyiséget és választékot kínáltak: szilva, körte, alma, dinnye, barack, időnként fogyasztottak külföldről hozott narancsot, citromot, fügét.
